Tori - Huszonhetedik fejezet

Tori

-Csodálatos volt, nem? - kérdezte ujjongva.

-Igen. Örülök az új munkádnak.

-Én is.

Özil a kormányt szorongatta, de végig rá figyelt. A lány szavai, mintha megbűvölték volna. A délután után pedig, csoda is lett volna, ha a figyelme az útra terelődik. Ennyi idő után, a lány a víz volt, a sivatag közepén.

-Olyan szép ott minden. - vigyorgott. - már alig várom, hogy elkezdjek dolgozni. Már csak a lányokra vagyok kíváncsi.

-Tudod... nem nagyon értem, mit várnak egy kelekótya edzőtől. - mosolygott.

-Héééé! Igen is kemény leszek, és jó edző.

-Persze, hogy az leszel. - mondta, és egy gyors puszit nyomott a lány homlokára.

Már hiányzott Anglia. Furcsa, de itt érzem a legjobban otthon magam. Az itt töltött idő, annyira... meghatározó volt. Itt sírtam a legtöbbet, és itt is nevettem. A palacsinta, a virágok, az eső... mindet megszerettem itt. Meg persze a metrót. Imádom. Minden percben, gondolkozok, ezen az egészen. Mintha kiszabadultam volna a kalitkámból. Már semmi sem köt Hollandiához, kivéve Ded, és Bart. Őket örökké hiányolni fogom. Bár, még úgy is találkozom velük sokat. Kiveszek szabadságot, és Hollandiába megyek. Még az is megeshet, hogy anyut is megnézem. Olyannyira boldog vagyok, mérhetetlenül.

-Kérdeztek valamit?

-Csak, hogy mennyit kérek. A tanácsodra 100-at mondtam, és rögtön igent mondtak. Meg kikérték a véleményem az edző melegítő színéről, de még nem döntöttem.

-Ez, csak rajtad fog múlni.

-Köszi, de nem tartom magam, olyan nagy embernek.

-Pedig lehetnél önteltebb.

-Miért is?

-Csak gondolj bele... Anglia legjobb csapatának, a női szakosztályának leszel az edzője, és ennek a csapatnak a legjobb csatára a pasid. Más, már rég beképzelt pipi lenne. - mondta büszkén.

-Köszi. - vigyorgott Tori – Én nem vagyok olyan, mint mindenki más.

-Tudom... - suttogta ismét megpuszilva – ezért is szeretlek.

Érdekes. Özil-el, már az első alkalom óta, mindig kimondtuk, Memo-val egyszer, de akkor... meg is haltam volna érte. Remélem boldog. Furcsa, mennyit áradozok magamban Özil-ről, mikor talán nem is ő az, akit mindennél jobban szeretek. Vagy igen? Nem értem magam. Bár, miért is csodálkozok? Sosem tudtam kiigazodni a dolgaimon...

-Hazaértünk. - Mondta a focista, a lányt bámulva, aki bele is feledkezett gondolataiba, mert az autóban ült, előrebámulva.

-Bocsi.

-Gyere! - nyitotta ki az ajtót udvariasan, majd a karjaiban felemelte.

-Ez...?

-Csak arra gondoltam, így viszlek be, mert utána...

-Mi lesz utána?

A futballista nem válaszolt, csak pimaszul elmosolyodott. A ránehezedő súlyt, mintha ott se lenne, vitte végig a kőlépcsőkön. A házba egy kézzel, nagy nehezen nyitott be, ahol rögtön a falhoz szorította a lányt.

-Ha tudnád... mennyi ideje várok erre.

-Mire?

-Hogy kimondhassam. Szeretlek. - mondta, majd lassan összeérintette a szájukat.

Viktoria, átkarolta a németet, ezzel próbált, nem krumplis zsák módjára lógni. Nem sokáig maradtak az előszobában, mert Özil az étkezőasztalra rakta Tori-t.

Ez az. Itt végre nem leszek mozdulatlan, mint egy guminő. Őszintén, nem vagyok túl jó az ilyesmib... Mi? Itt akarja az asztalon? Most meg hova tette a kezét? Már nagyon rég csináltunk ilyen dolgokat. Fura, de ezt is imádom benne. Áhh...

-Ö-özil! - dadogta Viktoria.

-Igen?

-Én is szeretlek.

A hangokra, valószínűleg Khedira is felfigyelt, aki épp a hálószobában ólálkodott. Nem tudhatta, hogy az asztal recsegése, nem a hagymaszeletelést jelzi. Teljes nyugodtsággal sétált ki a konyhába.

-Ó, bocsi, bocsi bocsi. - takarta el nevetve a szemét, és visszasétált az ajtóig.

-Te meg mit keresel itt?

-Csak beszélni akartam veled.

-Úgy értem, hogy jutottál be?

-Még meg van a kulcs. Elő jöhetek már?

-Gyere...- morcogott a csatár, és megigazította a haját.

Viktori, hirtelen nevetésben tört ki a helyzetre gondolva. Khedira palástolta a dolgot, és szintén röhögőgörcsöt kapott. Özil pedig, csal állt mit sem értve a dologból.

-Na, - fulladozott Tori – Srácok, én elmegyek futni.

-Miért is?

-Ha edző akarok lenni, jó példát kell mutatnom. Sziasztok! - köszönt el, majd gyorsan kiszalad a futócipőivel. A lépcsőre ülve felhúzta a nike-kat, és közben, néha hangosan felnevetett. Körbenézve látta, hogy a jobb oldal, szimpatikusabb tájat rejt, ezért arra indult. A sorban következő házak, mind ugyan úgy festettek, ezért a környezet nem szórakoztatta az újdonsült edzőt, ellentétben szapora gondolataival, amik minimum annyira gyorsan jöttek, mint amilyen tempóban futott.

Máskor sírva futottam volna el, ilyen helyzetben, most viszont nevettem. Miért? Úgy érzem, kezdek visszaváltozni, az önző, öntelt egoista, nagyszájú énemmé. Akkor voltam ilyen, amikor nem tudtam feldolgozni, mi is történt a térdemmel. Nem érdekelt semmi, és senki. Kivéve Özil-t. Egész éjjel szórakoztunk, ittunk, vagy ágyba bújtunk. Az volt a lázadó korszakom. Semmi sem rontotta el ezt a kemény álcát, csak a foci. Ha akár megláttam egy labdát, rögtön bőgtem. Ezt Özil tudta jól, ezért próbált mellőzni minden ilyen témát, vagy helyet.

Egy kisebb kör után, Tori már csak vánszorgott, mire vissza ért. A vádliját, enyhén megerőltette, de az nem volt rosszabb a kimerültségnél. Ezeket elfelejtve, vidáman sétált fel a lépcsőkön.

Eszembe jutott, hogy mióta itt vagyunk, nem is ettünk instant palacsintát. Itt az ideje elmenni. Alig várom. Újra elmehetünk együtt sétálni, meg vacsorázni...

Benyitott az ajtón, és rögtön hívni kezdte:

-Özil!... - kiabált az előszobába lépve – Özil! - harsogta a konyhából, majd a hálószobába is. - ÖZIL!

Ahogy kinyitott az ajtót, a hangja elhalkult, a látványtól.

-Özil?