Tori - Huszonkilencedik fejezet

Tori

-Biztos benne, hogy fekete melegítőket szeretne?

-Teljesen.

-Rendben, akkor megtervezzük. Ma délután még át kell beszélni, de megoldható a fekete. Addig is jó pihenést, és részvétem.

-Köszönöm. - suttogta Tori, majd a zsebkendős dobozért nyúlt, mert érezte az arcán a könnycseppek nedvességét.

Ez, már a harmadik doboz volt. Khedira, Özil folyamatos áradozásaiból, már jól tudta, hogy ilyen helyzetben egyedül a papírzsepi boldogítja kicsit is.

Fel kell fognom, de nem megy. Meghaltak. Utoljára Apát vesztettem el. Akkor is nagyon sokat sírtam, de legalább Özil velem volt. Most viszont, ő az, aki nem fog többé vigasztalni, Ded-el együtt. Esküszöm, soha többé nem ülök repülőre. Nem láthatom őket soha többé. Egyáltalán, hogy lehetnek ennyire nyugodt gondolataim? Egy szörnyeteg vagyok. Mikor elmegy a szerelmem, és a testvérem, én képes vagyok a repülési szokásaimon gondolkozni. A pokolra kerülök. Meg is érdemlem. Miért nem tudtam Özilt feltétel nélkül szeretni? Egyszerűen utálom magam.

Viktoria felállt, és a fürdőszobába sétált. Belépett a fehérre csempézett helyiségre, és megnyitotta a csapot. A jéghideg vízzel leöblítette a könnyes szemeit. Kiegyenesedve meglátta magát a szemben lévő tükörben.

A kéken pislogó szemei pirosra dagadtak. Az arca is vörös volt, kivételesen nem Özil bókjaitól.

Tori, most a saját látványától is undorodott. Önmagát vádolva mind a két baleset miatt. Visszasétált a nappaliba, és a kanapéra vetette magát.

A tévé, már hosszú órák óta ment, és Tori csak aludt, vagy háttérzajnak használta, a különböző tortás, esküvői ruhás, és tetkós műsorokat. Most is pillanatok alatt elaludt.

Miközben ő csak feküdt a kanapén, és egy boldogabb jövőről álmodozott, Khedira megtette az esedékes, napi vizitjét. Szokásosan egy doboz zsebkendővel, és egy üveg olívabogyóval. Utóbbi azt a célt szolgálta, hogy a lánynak új kedvenc étele legyen. A palacsintát, a lehető legmesszebbről kellett kerülni.

-Most komolyan! - lépett közelebb az alvó edzőhöz – Nem vagyok egy minta barát ilyenkor, de azt még én is tudom, hogy amit most csinálsz, nem segít. - mondta, közben a hűtőbe pakolta az ínyencséget, ami bontatlan társaival találkozott.

-Mi? - motyogta Tori ébredezve.

-Kelj fel, és menj emberek közé!

-Tudom, tudom. Ma úgy sem úszom meg.

-Miért? Behívtak a klubtól?

-Igen, a hülye melegítők miatt.

-És milyen színt választottál?

-Feketét.

-Ez már súlyos...

-Miért? - ült fel gyorsan Viktoria – Te nem fogtad fel? Meghalt a legjobb barátod. Pár nappal ezelőtt, holtan találtál rá ott. - mutatott az udvarra. - Meghalt, mert az orvosok nem vették észre, hogy szívritmus zavarai voltak. Nem zavar, csak úgy elnézel mellette? Soha többé nem beszélhetsz vele, de te emberek közé akarsz menni? Te vagy a súlyos.

-Ez így van... Én voltam Özil legjobb barátja, és pontosan jól ismertem ahhoz, hogy tudjam. Nem kívánná a ezt, az öcséddel együtt. Azt akarná, éld tovább az életed! Túlságosan szeretett téged, ezért nem akarná, hogy remete módjára aludj egész nap. Ne tedd tönkre az életed.

-Jó!

-Jó!

-Nem fogok egész nap aludni.

-Helyes. Ha összeszeded magad elviszlek.

-Oké, csak átöltözöm. - motyogta, majd elment a hálószobába. Gyorsan felkapott valami göncöt, mert a kinézete volt az utolsó dolog, ami izgatta. Kisétált, és indult volna az ajtó felé.

-Várj! Így akarsz jönni?

-Miért?

-Ne felejtsd el, hogy abba klubba készülsz, ahol még évekig dolgozni fogsz. Az emberek látni fognak.

-Nem érdekelnek az emberek. - jelentette ki, majd kiment.

Jelenleg két ember van aki izgat, de ők mind a ketten halottak. A két ember, akit a világon a legjobban szeretek.- gondolta magában.

Beültek a kocsiba, és elindultak.

-Tori, tudom bunkóság, de... fogd vissza a könnyeidet ameddig ott leszel.

-Igen. Bunkóság.

-Figyelj! Ha már az első napon gyengének látszol, tudni fogják, hogy még nem épültél fel a focitól való félelmedből.

-Oké.

Hamarosan oda is értek az stadionhoz. A szürke ovális falra, egy hatalmas Arsenal címer volt akasztva, amellett állt meg Khedira.

-Köszi a fuvart.

-Nincs mit, bármikor.

-Szia!

-Várj! Ha bármi baj van, hívj!

-Rendben. - köszönt el a lány, és elindult az egyik ajtó felé. A hatalmas építmény belülről is éppen annyira nagy volt. Viktori pedig, különös módon egyből szembe találkozott az egyik rabszolgával.

-Jó napot! Köszöntöm itt, nálunk. Velem beszélt telefonon.

-Jó napot! - fogott kezet a lány illedelmesen.

-Mr. Benett hívatta az irodájába.

-Értem.

A férfi, elvezette egészen, egy ronda piros ajtóig, aminek a közepén, egy fém lógott.

Charles Benett

-Sajnálom, de várnia kell egy kicsit, mert az Elnök úr éppen egy játékossal tárgyal. Egészen Dél-Amerikából jött ide...

-Kérem, ne folytassa! - szólt közbe a lány.

-Bocsánat.

A pár perc, óráknak tűnő várakozás alatt, Tori, majdnem elaludt, de eszébe jutott Khedira-nak tett ígérete.

Nem aludhatok el! Ez a pali mellettem, meg vagy egy szót sem szól, vagy a hülye Dél-Amerikai focistájáról beszél. Utóbbi még rosszabb. Nem akarom megkockáztatni a bőgést. Mennyit tudok én sírni, miattuk, de még mindig nem eleget. Mondjuk, régebben többet könnyeztem, most inkább csak fáj a mellkasom. Memo után sokkal többet sírtam. Hm... Ilyen az élet először elvette tőlem Ochoa-t aztán Özil-t, és Dederick-et.

Nem sokkal később a rút vörös ajtó kinyílt, mire Tori, és az idegenvezetője felálltak. Nevetve lépett ki két férfi, mosolyogva. Az egyik kopaszodó szemüveges , öltönyben, a másik hatalmas göndör hajú, farmernadrágos volt. Utóbbi, kísértetiesen ismerős volt. Nem is csoda, hiszen Memo állt Tori előtt, aki döbbenten, tágra nyílt szemekkel nézte.