A léptek minden mérkőzés után az öltözőbe vezettek, ahol is a megbeszélés jó ideig, és utána a játékosok pihenése is egy rakás időbe telt. Mire egy riporter az adott sportolóhoz jutott, akár órákig kellet ülnie. Ilyenkor az újságírók nem válogattak, akit megláttak elkapták. Persze, persze volt akit nagyobb sereg kísért, és voltak egyedüli emberek is. A csapat híresebb focistáit a többiek előre küldték, hogy ők megússzák a vereség utáni kérdéseket, míg ők gyorsan leléptek.
Ochoa
marha gyorsan cikázott el, a ki-ki ugráló tömeg mellett. Az egyik
fiatal diktafonos lánynak mégis sikerült meg állítania, és szóra
fognia.
-Hogy
érzi magát?- kérdezte a vékonyka hangján, amin érződött a
tömegbe való be-be kiabálás eredményeként, a rekedés.
A
férfi mosolygott egyet és lassan tovább indult és az őt követő
hölgynek ezt a választ adta:
-Mégis
ki kezd interjút egy ilyen kérdéssel?-mondta vigyorogva és elindult kifelé
a stadionból, a busz irányába.
-Beképzelt
focista...-mondta halkan a riporter.
Tessék! Ez kell az embereknek?-gondolta magában- 2014 van, de mégsem érzem úgy magam, mintha már két éve repedt térdű lennék. Most pedig itt kell szenvednem. Az egész életem, egy nagy bukta és még ez a hülye focista is kikosaraz. Az egyetlen jó Brazília. Gyönyörű ország, tele élettel. Nem is csoda világbajnokság van. A világ minden részéről focisták jönnek, a legjobbak, hogy összemérjék erejüket.
Bár én is ezt tehetném, de nem. Helyette csak itt gubbasztok és interjúkat csinálok. Néha persze megszólít néhány ember és autogramot kérnek a híres nőtől aki lesérült.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése