Tori - Tizenharmadik fejezet

Tori

-A mai napot, végig kell pihenned?

-Attól még, hogy pihenőnap a neve, nem kell aludnom.

-De, ágyban kell maradnod, még jó sokáig.

-Nem tarthatsz itt.-Mondta Memo, indulva ki, de Tori nagy nehezen visszatolta.

-De.

-Na jó, és elmondanád, hogy mit csináljak?

-Olvass.

-Máris unatkozom.- morogta hátra dőlve, az ágyra.

-Oké. Megkaphatod a telefonod.

A lány gyorsan kirohant a mobilért, és azzal együtt tért vissza. Oda dobta a mexikóinak. Után visszatért a palacsinta készítéshez.

Viktoria, nem volt valami szerencsés a főzésben, sem a sütésben. A palacsinta elkészítésében viszont, annál jobb volt. Nem tudta elhibázni. Ebben az egyben profi volt. A kész édességet, ágyba szolgálta ki. A telefont kikapta a kapus kezéből, és a helyébe a reggelit helyezte. Mag, elment kezet mosni, és mosogatni. Mire végzett, a tál már teljesen kiürült, és Ochoa ismét a telefonnal foglalatoskodott.

-Ha végeztél, visszabújhatsz mellém.-mondta, a mobil mögül.

-Hahahaha nem vicces. Csak azért nem ütlek vállon, mert holnap jó formában kell lenned.

-Na, és mi van, ha más tesz jót a holnapi formámnak.

-Hé! -mondta Tori, és egy erős párnacsapással a telefont az ágy másik szélére ütötte. Erre Memo megragadta a lány karját, és maga alá fordította.

-Ez nem fair. Te nagyobbra nőttél.

A férfi nevetni kezdett, majd oldalra fordult.

Furcsa dolog ez. Mostanában akkor is vele akarok lenni, amikor épp mellettem fekszik. Plüss macikén akarom ölelgetni, és magammal vinni mindenhová. Bár, legszívesebben meg enném. Oké, nem vagyok kannibál, csak annyira jó illata van, vagy nem is tudom. Ilyenkor örülök, hogy nem bizonyítható, a gondolatolvasás. Ha egy zsaru rajtakapna, hogy ilyeneken gondolkozok, rögtön anyám mellett kötnék ki. Viszont, a recepciós bácsi, nagyon furán néz rám, amióta itt lakunk. Először akkor bámult meg, amikor a palacsinta ruháról gondolkodtam, azóta furán néz rám. Tud valamit, érzem.

Ekkor, az ajtón kopogtatás hallatszott. Hernandez, dörömbölt.

-Memo, bejöhetek?

-Gyere!

-Sziasztok! Memo, Jones üzeni, hogy elméleti edzés lesz. Szóval velem kell jönnöd.

-Áááá.- szörnyülködött a kapus.

-Ne már. Most győztem meg, hogy pihenjen.

Hernandez vigyorgot egyet, azzal az ajtónak támaszkodott. A futballista elég jóképű volt, a rövidke hajával, és a kicsi orrával. Kerek, babás feje pedig, minden nőből előhívta, az anyai ösztönöket.

-Ez van.

-Köszi Chicharito, ezzel nagy magabiztosságra ösztönöztél.-mondta a lány csalódottan- akkor Memo, gyerünk szedd össze magad.

-Nem akarom.

-Felállni!

-Na jó.- nyögte ki, és kikászálódott az ágyból. Nagy nehezen összeszedte magát, a cuccaival együtt.

-Elmentem!- ordította.

-Szia!- jött vissza a kiáltás.

A lány, -a focisták eltávozásával- az ágyra feküd, a várva várt, Sárkányok táncá-val. Alig várta, hogy nekikezdhessen az olvasásnak.

Imádok olvasni. Már, annyira hiányzik, hogy otthon, legyek és a kádban, -mert csak ott van időm- olvashassak. A kedvenc éjszakáim, a kádban aludva voltak. Bár reggelre, annyira lehűlt a víz, hogy szinte mindig megfáztam.

Már a 30. oldalt lapozta, amikor kopogtak.

-Ki a fene? Ha Memo szórakozik megint, ma a földön alszik...-motyogta magában, bár nem gondolta komolyan.

Az ajtóban Özil várakozott, kezében, egy pipaccsal.

-Remélem, még mindig ez a kedvenced.

-Szia! - mosolygott a lány- Igen, eltaláltad.

-Ugye nem zavarok?

-Nem, dehogy. Gyere csak be.

-Köszi.

A német sportoló végig pillantott a szobán. Meg vizsgálta a terepet. A fejében, már a lány elköltöztetése zajlott. Nézte, hogy sok ruhája van-e, amit össze kell pakolni.

-Hogy-hogy itt vagy?

-Csak beszélni akartam veled.

Tori, becsukta az ajtót, mire a férfi köszöntőül, ismét egy puszit nyomott az arcára. Lassan, szenvedélyesen, hogy a lány csókkal válaszoljon, de ő csak állt és nem mozdult. Nem tudta feldolgozni, miért puszilgatja őt mindenki. Mikor, Özil érintésének vége szakadt, gyorsan a konyhába rohant. Természetesen bíborra, pirosodott fejjel.

-Me... Megkínálhatlak egy kis kávéval?

-Persze.- nevetett halkan a férfi. A gondolatai, immár a lány szégyenlősségére terelődtek. Ezt a tulajdonságát is imádta.

Tori, még mindig remegő kézzel kapirgált, a serpenyők között.

Mi... Miért keresem én, a serpenyőt? Teával kínáltam, nem? Vagy kávéval? Mivel is? Á, reggel van, tuti kávé.

A kezét, ezúttal a helyes irányba hadonászta, de egy vaskos serpenyőt levert. A főzőedény, egyenesen a csapra esett, majd a földön koppant. A csak végét, természet ellenes módon, jobbra deformálva.

Ha józanul találkozta volna Memo-val, vele is ezt csináltam volna. Innom kell.

A lány a kezeibe zárta, egy másodpercre az arcát. Özil, ott termett, és a serpenyőt, a helyére emelte.

-Segíthetek?-kérdezte nyájasan.

-Á, hagyd csak.- vigyorgott a lány, és megnyitotta a vizet. A deformált csapból azonban, minden irányba víz sugárzott. Minden teljesen nedves lett. Özil, nevetve próbálta elzárni, de a víz az arcába, és a pólójába csapott. Végül sikerült elállítani.

-Hogy lehetek, ennyire szerencsétlen?- fogta a fejét Viktoria.

-Jól áll, amikor az vagy.

-Köszi.- vörösödött, ismét – Add ide a pólód, tiszta víz lett.

A német levette a vizes ruhát, és oda adta a lány kezébe, aki, gyorsan kiterítette, majd vissza jött.

A focist felsőteste ismét szabadon maradt. Az izmai, mintha hívogatták volna a holland szépség tekintetét, aki nem tudott ellenállni.

Mintha, kiabálna felém, hogy: Nézz! Nézz! Nézz! Ez kibírhatatlan. Miért jött ide? Mit akar? Megint el akar menni?

-Na, megpróbálom, még egyszer.- mondta, mikor sikerült, a konyhára koncentrálnia.

-Hagyjuk a kávét.- mondta a férfi, és megfogva Tori karját, közelebb húzta. A lány szemébe nézett- Gyere vissza hozzám!

-Mi?

-A jegyesem voltál. Ha nem lettem volna hülye, még mindig az lennél, sőt a feleségem. Egy életre. Még mindig leélhetjük azt az álmot, amit akkor akartunk. Hát, nem emlékszel? Mindent megbeszéltünk. Még a gyerekeink nevét is.

-Emlékszel?

-Hans, Jonatan, és Anneka.

-Hát, tényleg emlékszel.- mosolygott Viktoria , és egy könnycsepp gördült le az arcán.

-Én, még mindig szeretlek.

-Én is, de ez...

-Legközelebb, ha adsz esélyt... Nem megyek el. Azóta sem változott semmi. Azt a gyűrűt, továbbra is a te kezedre készítették.

-Nem! A nagymamádnak. Az csak véletlen, hogy ugyanakkor a méretünk.- mondta volna, de nem tudta.

-Te is tudod, hogy én győztelek meg, hogy elmenj.

-De nem szabadott volna rád hallgatnom. Csak, minden szavadat elhiszem. Hiányzol, és örökké szeretni foglak, de nem akarlak erőltetni. Bízok benned.- mondta, majd megfogta a lány fejét. Megölelte. Szorosan magához szorította.

Nem bírom tovább, könnyezni fogok. Ne! Ne! Ne! A fenébe. Elbőgtem magam.

Özil ezt észrevéve, maga elő tette a lányt, és letörölte a könnyeit. Meg akarta csókolni, de Viktoria, helyette gyorsan megpuszilta száját. A német győzelem ittas arccal, ment ki.

Egy szót sem váltottak, és Özil elment. Tori az ágyra vetette magát.

Most mit csináljak?