Memo - Tizedik fejezet

Memo

Mindenki az én nevemet üvöltözte. Az az érzés, mikor ott álltam a kapuban, és mindenki engem figyelt. Rajtam múlt két ország sorsa. A koncentrációt el is lehet felejteni. Nem ér semmit. A lényeg, hogy a mozdulat zsigerből jöjjön. Érezni kell minden mozdulatot. Egy rezzenés alatt meg változhat minden. Az ég világon minden. Az én kezem az ami számít, semmi más. A kapu előtt. Mindig széttárom, és úgy feszülök a labdának. Mindig mindenki azt állítja, hogy a labda a barátja. Hát, nekem más elméletem van. Ők csak rugdossák szegényt, ellentétben velem. Én mindig megölelem, és a karjaimba zárom. Az elől is megóvom, hogy egy hálóba tereljék, mint a halakat. Ha a labdának lenne szíve, csak engem szeretne. Legalábbis ez lenne a logikus. Remélem, azért, hogy nem csak a labda szeret, hanem Viktoria is. Egyáltalán, nem értem, hogy mi van velem. Szeretem? Mindig reszket a hasam, ha a közelben van. Özil-t, pedig ki tudnám belezni. Minden pillanatban, amikor ránézek, elfog az irigység.

Ezeken törte a fejét Ochoa az ágyban fekve. Nem tudott aludni. Tori, már nyugodtan szunyókált. Szipogott a kicsi orrán. Bár ez inkább volt nózi, mint orr.

Megunta a várakozás. Felült, és elhatározta, hogy elmegy sétálni. Felöltözött, majd meg indult a lift felé. Az idő, olyan éjfél körül járt, ezért minden csendes volt. Egy hang sem szűrődött ki a szobákból. A villany ugyan még égett, de ez nem jelentett sokat. Halvány fények világítottak. Az utca viszont, vakító volt. A neonfények, és az utcai lámpák uralták a látványt.

Memo elsétált pár non-stop bolt mellett, de amikor már az ötödiket látta meg a sarkon, elhatározta, hogy vesz egy kávét.

Ha már nem tud aludni, teljesen legyen éber. Be is lépett a boltba. A pult mellett ülő asszony tág szemekkel üdvözölte. Rögtön odahívta magához, és mutogatott egy papírra és tollra. Ochoa megértette, és leírta a nevét. Mosolygott a hölgyre, majd lekapott gyorsan egy kávét a polcról. A néni elé rakta és a pénztárcájához nyúlt. A pénztáros azonban integetett, azt jelezve, hogy nem kell fizetnie. Ochoa azonban- mintha nem értené- a kávé tízszeresét dobta az asztalra, majd elköszönt. Az ajtóhoz lépett. Ott azonban, egy lány akart belépni. A mexikói, majdnem elsöpörte, mert nem látta.

-Bocsánat! -mondta reszketve a hölgy.

-Én sajnálom!

-Elnézést, de te véletlenül, nem Guillermo Ochoa vagy?

-De.- vigyorgott, a büszkeségtől a kapus.

-Kérdezhetnék valamit?- csúszott ki a lány száján.

-Persze. Ráérek.

-Megvársz? Bocsánat, de csak egy perc.-mondta, majd beiszkolt, a boltba. Így Memo-nak lehetősége nyílt, jobban szemügyre venni. Barna -Tori-éval ellentétben- egyenes haja, a vállán keresztül gördült le, akárhányszor megmozdította a fejét. Az ajkai, vörösen izzottak. Nagyon szép volt.

Memo belekortyolt az innivalójába, majd együtt elindultak sétálni.

-Annyira, sajnálom. Én még be sem mutatkoztam. Nicole Stewart. -nyújtotta a kezét.

-Az én nevemet, már tudja.

-Tudod a bátyám, rajong érted.

-Hát, köszönöm, bár nem érdemeltem ki.

-Szerinte igen. Bálványozz téged.

Ő nem magáz, mint az én tébolyultam. Furcsa. Végre sikerült kinőnöm a hatása alól.

-Hogy hogy nem alszol? A híres sportolóknak ki kell ám aludniuk magukat.-folytatta mosolyogva, és beleütött a férfi vállába.

-Nem nagyon tudok. A mai meccs nagyon stresszes volt.

-Értem. Amint látod, jelenleg én is ilyen túrán vagyok. Az alvás nehéz üzem.- nevette el magát.

-Egyébként, mit szeretett, Khömm, szerettél volna kérdezni?

A fenébe. Már megint, ez a hülyeség. Hihetetlen. Nem tudom eltüntetni a fejemből. Viktoria, innen is üzenem:

Mássz ki a fejemből!

-Az az igazság, hogy teljesen elfelejtettem. Bocsi.-mondta szomorkásan. Igazából, az ég világon semmi kérdeznivalója nem volt. Csak le akarta szólítani, hátha... Mellesleg, a testvére sem imádta, csak egyszer kétszer írt róla.

-Semmi baj, előfordul az ilyen.

Közben, leültek, egy városra néző padra.

-És, hogy hívják, a bátyádat?

-James, de igazból ikrek vagyunk. Ő, két perccel megelőzött.

-Az akcentusodból, hallom, hogy amerikai vagy. Akkor, hogy kerültél ide?

-Pontosabban kaliforniai. Festő vagyok. Mindig ott dolgoztok, amihez kedvem van. Most éppen, a foci érdekel.

-Hát, azt ismét nem kell mondani, hogy én mit keresek itt.

-Hát nem.-nevetett a lány.- Be kell vallanom valamit.

-Mit?- nézett bambán Ochoa.

-Igazából, semmit sem akartam kérdezni.

Érdekes. Ezt kevesen vallják be egyből. Kifürkészhetetlen elsőre ez a lány.

-Oh, a helyedben nem mondtam volna el.

-Sajnos túl őszinte típus vagyok. - szomorodott el.

-Az sose rossz.-nyugtatta meg Memo.

-Mond csak. Te világ életedben focista akartál lenni?

-Nem tudom. Amióta megszülettem, annak kellett lennem.

-Miért?

Nagyon ért a kérdezéshez. Egyből kihúzza belőlem, az egyik legféltettebb titkomat.

-Mert édesapám futballista szeretett volna lenni, de nem lehetett, ezért engem annak nevelt.

-Jó munkát végzett.

Ochoa elröhögte magát.

-Tetszik eddig a vb?

-Már hamarosan vége, ezért gondolkodnom kéne, hogy hová megyek tovább,de igen tetszik.- mosolygott.

-Sajnálom, de nekem már vissza kell mennem.

-Semmi baj. Mikor találkozunk legközelebb?

-Sajnálom, de nem tudom.

-Oh.- válaszolt a lány csalódottan – legalább tudd, ha nem találkozunk többé, csodálatos vagy.

Ez a mondat megütötte Ochoa fülét.

Pont ugyanazt mondta, mint Tori.

-Ha meglátsz egy képet magadról, tudd, hogy azt én festettem! Szia!- köszönt el a lány, és megölelte szó nélkül Memo-t, aki egy szót sem tudott mondani.

Visszaindult, a szállodába. Felkászálódott a szobájukig, és látta ahogy Viktoria még édesen szunyókál. Átöltözött, majd lassan – nehogy felébressze- visszabújt mellé.

Boldogan gondol a kacér, szókimondó lányra, aminek hatására rögtön elaludt.