2014. július 25., péntek

Memo - Huszonnegyedik fejezet

Memo

Hihetetlen ez a hirtelen jött hírnév. Nem tudom feldolgozni, hogy minden ember, az én nevemet üvöltözi. Én, én csak álltam, és néha-néha megfogtam egy labdát, mégis mintha... felfedeztem volna az AIDS ellenszerét, vagy nem is tudom. Tapsolnak, fütyülnek, kiabálnak. Peralta, és Vanessa meg már rég Hawaii-n vannak.
A mexikói válogatott egy nyitott tetejű buszra volt bezsúfolva, ami csak araszolva haladt. A rajongók beborították Mexikóvárost. Az tetőről pedig, kiintegettek a játékosok, énekeltek, vagy éppen a kupát emelték a magasba.
Ochoa, neve hangzott el a legtöbbször, és ő ezt a leghangosabb „Mexikó” kajabálással viszonozta. A futballisták, pedig percenként utánozták. Hatalmas ujjongással köszöntötték őket. Mexikó, még sosem nyert a vb-n.
-SZERETLEK TITEKET!- ordította, érzelmekkel telve.
A rövidke út után, a játékosok eloszoltak. Mindenki indult nyaralni, pihenni. A saját autóikkal mehettek. Memo pedig, Hector-ral Puebla-ba indult. A szülővárosukba. Ugyan, mindketten Mexikóvárosban laktak, néha Puebla-ban töltöttek egy-egy hetet. Most is ezt a lehetőséget tartottak a legjobbnak. A fővárost most ellepték az emberek, akiktől még közlekedni sem lehetett.
Beültek a fekete cabrioba, aminek a meleg miatt, le volt eresztve a teteje. Hector, féltve őrzött kincsének tartotta, ezt a kocsit. A fényesen csillogó bmw, teljesen tiszta, és szinte már-már új volt.
-Ahj, utálom a kocsikat.- fintorgott Memo.
-Hé! -kiabált rá Hector, majd csendesen az autónak súgta – Nem gondolta komolyan.
-Nyugi, nyugi.
-Ezzel a csodálatos gépezettel fél óra alatt hazaérünk, úgyhogy ne sértegesd.
-Rendben.
-Remélem Mrs. Ochoa az isteni csokis sütijéből is csinál.- vágyakozott H. H.
-Biztos csinált, hiszen mindig szokott. Minden nyertes meccs után csinál, most lehetséges, hogy a falak is a te kedvenc sütidből lesznek.
-Az csodálatos lenne.- csillant fel a focista szeme.
-Szerinted, hogy vannak otthon?
-Nem beszéltem velük, mióta Brazíliában voltunk.
-Én már sokkal régebben sem beszéltem velük.
-Tudom, hiszen én üzengettem a nevedben.
-Igaz...
-Hihetetlen, hogy a nővérem megint terhes. Szeretem az unoka húgomat, és az unokaöcséimet, de azért négy kölyök sok egy kicsit nem?
-Szerintem Nora-nak tíz futkorászó gyerek sem jelentene gondot. Nagyon jól bánik a gyerekekkel.
-Persze, de azért... én nem biztos, hogy szeretnék kölyköket.
-Én igen. Gondold el, egy darabka belőled, meg egy csodálatos nőből, és lesz belőle egy kis gyerkőc.
-Így nem hangzik rosszul, de a csecsemőkkel nagyon sok gond van.
-Igen, de megéri nem?
-Az is igaz.
-Egyébként, Augustin-ból jobb apa lett, mint gondoltam.
-Á, én éreztem, hogy ért a kerge kölykökhöz. Téged életben tartani nem volt piskóta.
-Mi? Csodálatos gyerek voltam.
-Én, úgy emlékszem, minden percben életveszélyes dolgokat csináltál. Leugrottál, egy teherautóról, utána a Keskeny-hídról bele a folyóba, és a kedvencem, befeküdtél a vonat alá.
Memo, elröhögte magát, ugyanis ezekre mind emlékezett. Az édesanyja, majd beleőrült a butaságaiba. Vakmerően kísértette a halált, ami olyankor nem tűnt olyan veszélyesnek, mint most.
-Oké, tényleg jó báty volt, de a nővéred is jól vigyázott ránk.
-Igen, ez igaz. Amikor átjöttél hozzánk, kihívtuk a tűzoltókat, ő pedig gyorsan meggyújtotta az udvaron a fát, hogy nehogy fizetni kelljen miattunk. Emlékszel?
-Igen. Utána pedig a tűzoltó elkezdtek szidni minket, hogy ez csak egy kis fa csemete, ilyenért nem a tűzoltókat kell hívni.
-Régi szép idők.
-Azok.
A a városba érve elsorolták a kedvenc helyeiket, és az érdekes emlékekhez fűződő tárgyakat. A régi sztorik százai törtek a felszínre. Az ismerős házak, és növények beborítottak mindent.
Hamarosan be is fordultak az utcájukba, ahol egy kisebb tömeg várta, a két focistát. Az Ochoa família háza előtt lengtek a Mexikó színeit viselő zászlók, és mindenki mezt viselt.
-Jajj, ne!
-Az anyáink megint szóltak a városnak, hogy jövünk.
-Legalább vágjunk jó képet hozzájuk. Próbáljuk meg.
Leparkoltak az út szélén, majd a csomagjaikkal a kezükben, megközelítették a házat, ami lazacos színű, és elég koros volt.
-MEXIKÓ! MEXIKÓ! MEXIKÓ!- kiáltotta a tömeg, a fővárosihoz hasonlóan.
A két focista mosolyogva írta alá a mezeket, vagy a papírokat. Az emberek 40-50-en lehettek, amin egész hamar túl estek. Utána, mikor nagy nehezen sikerült az ajtóig eljutni, benyitottak. A házban, a teljes család várta őket.
-MEGLEPETÉS!- kiabálta mindenki a nappaliból.
Az érkezők mosolyogva néztek össze. Érezték, hogy ez lesz.
Az édesanyák léptek oda először, hogy örömkönnyekkel teli arccal, meg ölelgessék fiaikat.
-Drágám!- köszöntötte fiát Mrs. Ochoa.
-Anya!
-Néztünk az egész várossal, és te egy hős vagy. Csodálatosan játszottál. Tudd, hogy nagyon büszkék vagyunk rád!
-Köszi.
A két nő, karöltve fiaikkal belépett a nappaliba. A kanapén ült Nora, és Augustin, akiknek az ölében Annabell feküdt. Az fiatal anyukának, a hasa úgy domborodott, mintha egy focilabdát tömött volna a pólója alá. Férje, mosolyogva köszöntötte a sportolókat.
-Öcsikém! Hector! - ölelte meg őket.
-Drágáim!- mondta Nora, és fel akart állni.
-Nehogy fel állj, le tudunk hajolni.
A csoportos ölelés után Hector is megkapta a dicséretet, addig viszont, Memo az ikrekhez ment. Éppen a tévét bámulták. Luis, és Hugo ugyanúgy nézett ki. Sötétbarna haj, barna szemek, és vékony testalkat.
-Sziasztok srácok!- köszönt nekik.
-Memo bácsi! - csodálkoztak, majd a nyakába ugrottak. A két 4 éves kisfiú ottragadtak Ochoa vállán, és utána ő hordozta őket.
-Na! Gyerekek, ne terrorizáljátok Memo bácsikátokat.
-Hagyd csak. Úgy is imádom őket.
-Te tudod.
Ekkor, Esther egy hatalmas tortával tért vissza. Letette az asztalra, hogy a többiek jobban megvizsgálhassák. Csokis krém vette körül, és fehér krémmel rá volt írva:

Üdv itthon, világbajnokaink!


Megjegyzés küldése

#Szédült birkák