Memo - Huszonnegyedik fejezet

Memo

Hihetetlen ez a hirtelen jött hírnév. Nem tudom feldolgozni, hogy minden ember, az én nevemet üvöltözi. Én, én csak álltam, és néha-néha megfogtam egy labdát, mégis mintha... felfedeztem volna az AIDS ellenszerét, vagy nem is tudom. Tapsolnak, fütyülnek, kiabálnak. Peralta, és Vanessa meg már rég Hawaii-n vannak.

A mexikói válogatott egy nyitott tetejű buszra volt bezsúfolva, ami csak araszolva haladt. A rajongók beborították Mexikóvárost. Az tetőről pedig, kiintegettek a játékosok, énekeltek, vagy éppen a kupát emelték a magasba.

Ochoa, neve hangzott el a legtöbbször, és ő ezt a leghangosabb „Mexikó” kajabálással viszonozta. A futballisták, pedig percenként utánozták. Hatalmas ujjongással köszöntötték őket. Mexikó, még sosem nyert a vb-n.

-SZERETLEK TITEKET!- ordította, érzelmekkel telve.

A rövidke út után, a játékosok eloszoltak. Mindenki indult nyaralni, pihenni. A saját autóikkal mehettek. Memo pedig, Hector-ral Puebla-ba indult. A szülővárosukba. Ugyan, mindketten Mexikóvárosban laktak, néha Puebla-ban töltöttek egy-egy hetet. Most is ezt a lehetőséget tartottak a legjobbnak. A fővárost most ellepték az emberek, akiktől még közlekedni sem lehetett.

Beültek a fekete cabrioba, aminek a meleg miatt, le volt eresztve a teteje. Hector, féltve őrzött kincsének tartotta, ezt a kocsit. A fényesen csillogó bmw, teljesen tiszta, és szinte már-már új volt.

-Ahj, utálom a kocsikat.- fintorgott Memo.

-Hé! -kiabált rá Hector, majd csendesen az autónak súgta – Nem gondolta komolyan.

-Nyugi, nyugi.

-Ezzel a csodálatos gépezettel fél óra alatt hazaérünk, úgyhogy ne sértegesd.

-Rendben.

-Remélem Mrs. Ochoa az isteni csokis sütijéből is csinál.- vágyakozott H. H.

-Biztos csinált, hiszen mindig szokott. Minden nyertes meccs után csinál, most lehetséges, hogy a falak is a te kedvenc sütidből lesznek.

-Az csodálatos lenne.- csillant fel a focista szeme.

-Szerinted, hogy vannak otthon?

-Nem beszéltem velük, mióta Brazíliában voltunk.

-Én már sokkal régebben sem beszéltem velük.

-Tudom, hiszen én üzengettem a nevedben.

-Igaz...

-Hihetetlen, hogy a nővérem megint terhes. Szeretem az unoka húgomat, és az unokaöcséimet, de azért négy kölyök sok egy kicsit nem?

-Szerintem Nora-nak tíz futkorászó gyerek sem jelentene gondot. Nagyon jól bánik a gyerekekkel.

-Persze, de azért... én nem biztos, hogy szeretnék kölyköket.

-Én igen. Gondold el, egy darabka belőled, meg egy csodálatos nőből, és lesz belőle egy kis gyerkőc.

-Így nem hangzik rosszul, de a csecsemőkkel nagyon sok gond van.

-Igen, de megéri nem?

-Az is igaz.

-Egyébként, Augustin-ból jobb apa lett, mint gondoltam.

-Á, én éreztem, hogy ért a kerge kölykökhöz. Téged életben tartani nem volt piskóta.

-Mi? Csodálatos gyerek voltam.

-Én, úgy emlékszem, minden percben életveszélyes dolgokat csináltál. Leugrottál, egy teherautóról, utána a Keskeny-hídról bele a folyóba, és a kedvencem, befeküdtél a vonat alá.

Memo, elröhögte magát, ugyanis ezekre mind emlékezett. Az édesanyja, majd beleőrült a butaságaiba. Vakmerően kísértette a halált, ami olyankor nem tűnt olyan veszélyesnek, mint most.

-Oké, tényleg jó báty volt, de a nővéred is jól vigyázott ránk.

-Igen, ez igaz. Amikor átjöttél hozzánk, kihívtuk a tűzoltókat, ő pedig gyorsan meggyújtotta az udvaron a fát, hogy nehogy fizetni kelljen miattunk. Emlékszel?

-Igen. Utána pedig a tűzoltó elkezdtek szidni minket, hogy ez csak egy kis fa csemete, ilyenért nem a tűzoltókat kell hívni.

-Régi szép idők.

-Azok.

A a városba érve elsorolták a kedvenc helyeiket, és az érdekes emlékekhez fűződő tárgyakat. A régi sztorik százai törtek a felszínre. Az ismerős házak, és növények beborítottak mindent.

Hamarosan be is fordultak az utcájukba, ahol egy kisebb tömeg várta, a két focistát. Az Ochoa família háza előtt lengtek a Mexikó színeit viselő zászlók, és mindenki mezt viselt.

-Jajj, ne!

-Az anyáink megint szóltak a városnak, hogy jövünk.

-Legalább vágjunk jó képet hozzájuk. Próbáljuk meg.

Leparkoltak az út szélén, majd a csomagjaikkal a kezükben, megközelítették a házat, ami lazacos színű, és elég koros volt.

-MEXIKÓ! MEXIKÓ! MEXIKÓ!- kiáltotta a tömeg, a fővárosihoz hasonlóan.

A két focista mosolyogva írta alá a mezeket, vagy a papírokat. Az emberek 40-50-en lehettek, amin egész hamar túl estek. Utána, mikor nagy nehezen sikerült az ajtóig eljutni, benyitottak. A házban, a teljes család várta őket.

-MEGLEPETÉS!- kiabálta mindenki a nappaliból.

Az érkezők mosolyogva néztek össze. Érezték, hogy ez lesz.

Az édesanyák léptek oda először, hogy örömkönnyekkel teli arccal, meg ölelgessék fiaikat.

-Drágám!- köszöntötte fiát Mrs. Ochoa.

-Anya!

-Néztünk az egész várossal, és te egy hős vagy. Csodálatosan játszottál. Tudd, hogy nagyon büszkék vagyunk rád!

-Köszi.

A két nő, karöltve fiaikkal belépett a nappaliba. A kanapén ült Nora, és Augustin, akiknek az ölében Annabell feküdt. Az fiatal anyukának, a hasa úgy domborodott, mintha egy focilabdát tömött volna a pólója alá. Férje, mosolyogva köszöntötte a sportolókat.

-Öcsikém! Hector! - ölelte meg őket.

-Drágáim!- mondta Nora, és fel akart állni.

-Nehogy fel állj, le tudunk hajolni.

A csoportos ölelés után Hector is megkapta a dicséretet, addig viszont, Memo az ikrekhez ment. Éppen a tévét bámulták. Luis, és Hugo ugyanúgy nézett ki. Sötétbarna haj, barna szemek, és vékony testalkat.

-Sziasztok srácok!- köszönt nekik.

-Memo bácsi! - csodálkoztak, majd a nyakába ugrottak. A két 4 éves kisfiú ottragadtak Ochoa vállán, és utána ő hordozta őket.

-Na! Gyerekek, ne terrorizáljátok Memo bácsikátokat.

-Hagyd csak. Úgy is imádom őket.

-Te tudod.

Ekkor, Esther egy hatalmas tortával tért vissza. Letette az asztalra, hogy a többiek jobban megvizsgálhassák. Csokis krém vette körül, és fehér krémmel rá volt írva:

Üdv itthon, világbajnokaink!