XXIII. Melléklet

-Igazán kedves tőled.
-Mi?

-Hogy nem küldtél el.

-Miért küldtelek volna el.

-Hát, mert meghalt.

A lány nem válaszolt. Az elmélkedése, majdnem sírásban tört ki rajta, de amennyire tudta, visszatartotta.

-Tudom, hogy nem kerestelek.- folytatta a férfi.

-Ahogy én sem téged.- vágott közbe.

-De... csak azért nem, mert a seb, amit az elvesztésed hagyott...

-Nem akartad felszakítani.

-Nem.

-Én sem,- motyogta- de az ittléted, az én másik sebemet szabdalja.

-Tudom. Részvétem.

-Hát nem érted? Én nem azért mentem vissza hozzá, mert annyira akartam. Te mondtad, hogy legyek boldog. Nem voltam az. Nem annyira, mint veled.

-De szeretted.

-Igen, és téged is. Most, mégis úgy érzem én öltem meg.

-Nem te ölted meg. Ne hibáztasd magad.

-Ez nem olyan könnyű.

-Tudom, és azt is, hogy idő kell neked.

-Idő.

-Igen, de tudd, hogy én örökké várok rád. Próbáltam elfelejteni az egészet, de nem ment. Nagyon nyálas, még sosem mondtam ki, de… Szeretlek. Hiányzol. Nem akarlak traktálni, vagy ilyesmi, de várok rád. Ha kell örökké.