Memo - Huszonhatodik fejezet

Memo

-És, hogy lesz tovább? Mesélj!

-Még egy ideig nem vagyok hajlandó felvenni az ilyen telefonokat. A munkát, és a jövőt... még hanyagolom. Először ki szeretném pihenni magam.

-Azt elhiszem.- mondta Nora, a kislány fejecskéjét simogatva.

-Megérdemled a pihenést.-tette hozzá Augustin.

-Tulajdonképpen, bármelyik csapathoz mehetek. A legnagyobbakhoz is, ha úgy tartja kedvem.

-Még szép, hogy a legjobb csapatokba. Eleve, az lesz a legjobb csapat, ahová mész.

-Igen. Tudod... - tekintett az apa az ikrekre – A fiúk, büszkék lesznek majd, hogy egy legenda a nagybátyjuk.

-Ne túlozz!

-Nem túloz. Tényleg, legenda vagy. - mosolygott a várandós anyuka.

Memo zavarában, elvörösödött.

-De édes vagy kisöcsém, még be is pirosodott az arcod.

Ez nem lehet. Én nem szoktam elpirulni. Viktoria szokása, nem az enyém. Azt hiszem, olyan leszek, mint ő. Hiányzik... Te jó ég?! Mióta gondolkodom én ilyeneken. Bebuzultam. Ez lehet az oka, hogy a hasam is fáj. Beteg vagyok, orvos kell ide. Feltétlenül fel kell keresnem egy pszichiátert.

-Én?! Dehogy.

-Jajj, Augustin, ne hozd még jobban zavarba!

-Na, jó! - sóhajtott a focista, majd a hűtőhöz sétált. Kinyitotta, és a hideg gépből kiemelt egy sört. Becsukva a masinát, visszaoldalgott a kanapéhoz, ami az ideiglenes ágya ként funkcionált.

-Nincs ehhez kicsit korán?

-Tizenegy óra van, Megnyertem a világbajnokságot, és elhagyott a nőm. Csodálom, hogy még józan vagyok.

-Drágám... Biztos elment örökre? - vigasztalta a nő.

-Ennél biztosabb, már nem is lehetne. - húzta meg a doboz.

-De legalább, nincs másik férfi az életében. - mérlegelt, az aggódó báty.

-Igazság szerint, én mondtam neki, hogy jöjjön össze Özil-el.

-Mi? Te teljesen megőrültél? - förmedt rá Augustin.

-Miért?

-Figyelj... - kezdett bele Nora – Ha szeretsz, és akarsz egy lányt, nem mondasz ilyet neki. Ez elég érthető dolog, nem?

-De...

-Semmi „de”! Ezt még neked is tudnod kell.

-Köszi...- vörösödött ismét a kapus, de most a házaspár nem tette szóvá. -Én csak az akarom, hogy boldog legyen, ha velem nem, akkor mással.

-Hallod ezt drágám? - nézett a férfi a feleségére. - A kisöcsém felnőtt.

Augustin közelebb lépett, és szorosan megölelte.

-Egyébként, hihetetlen ez a Hector. Imád vásárolni anyuékkal. - elmélkedett Nora.

-Ne legyél naiv... ez nem zöldség, hanem csajvadászat. - világosította fel Ochoa.

-Tényleg...

-Mázlisták vagytok. A világbajnokok, minden nőt megkaphatnak. - mondta az apuka, a földre nézve.

-HÉ! - kiáltott fel a sértett anyuka.

-Nyugi drágám, én semmi pénzért sem csalnálak meg.

-Helyes!

-Úgy irigyellek titeket. - dőlt hátra Memo.

-Furcsa, régen pont azt elemezted, a mi életünk ellentétében élnél legszívesebben.

-Azóta, sok dolog változott... Na mind, egy. Elmenetem sétálni.

-Oké,de Guillermo, vigyázz magadra.

-Ugyan már... Már nem vagyok 6 éves.

-Nem... annál rosszabb.

Ochoa kilépett a házból, keresztül a kerten. A virágágyásokról édesanyja nevetése, és virágimádata jutott eszébe.

Végigsétált az utcájukon, majd el, a focipálya mellett. A gyerekkora emlékei, vakító fénysugárként lebegtek a szeme előtt.

Furcsa. Amikor még 13 évesen, itt futkároztam, nem gondoltam volna, hogy „legenda” leszek. Az a szó... túlzás. Csak egy kapus vagyok, aki megfogott pár labdát, semmi több. A kisgyerekek mostantól miattam akarnak kapusok lenni? Nem hiszem. Bár, minden ember erről álmodik, én beérném kevesebbel. Tényleg sokat változtam, ezalatt a pár hét alatt. Az induláskor, még ezeket az álmokat dédelgettem, most viszont... beérném Tori-val.

Memo, megvakarta a fejét, és leült a víztározóval szembe. A sárgálló homokba. A tó, már kiállta az évek próbáját. Már kiszáradt többször is, de mindig fris víz ömlött a medrébe.

Tényleg kell egy doki. Hogy lehetek ilyen hülye? Itt van, - csak a városban – több ezer lány, aki szívesen ágyba bújna velem bármikor, én meg egyetlen emberen problémázok? Mostantól gazdag leszek, és azt csinálok a pénzemmel, amit csak akarok. Nora, Augustin, és a gyerekek végre elköltözhetnek egy saját házba, sőt villába. Az ikrek megkapnak mindent, és anyu is nyugodtan öregedhet meg, de mi lesz velem? Én, mit akarok? Új cipőben akarok edzeni, vagy új kocsival akarok járni? Nem. Jelenleg nem vágyom semmire, ami pénzel megvehető.

Leporolta magát, majd tovább állt. Úgy döntött, végigjárja a boltokat, és vesz ezt, azt. Az áruházak koszosak, és sötétek voltak. A reklámhirdetések, minden falra, ablakra, és plakátra befurakodtak, Egy-két ember lézengett csak, akik nyomban felismerték a futballistát.

Rögtön oda rohantak hozz, és hirtelen, Ochoa egy tömeg közepén találta magát.

Ennyit arról, hogy be is megyek egy boltba is.

Az autogramok kiosztása után, kilépett a fényes útra. Feltette a napszemüvegét, a láthatatlanság reményében, de hasztalannak bizonyult. A nem minden napi haja, többet árulkodott, mint az arca.

-Tehát erre értette, hogy vigyázzak magamra.- motyogta halkan, miközben az utcán is megállította egy két ember.

Megszabadulva a rajongók szorításából, hazaindult. Egy ismeretlen házat pillantott meg a közelben, aminek az ajtaján, egy ismerős alak jött ki. A pólóját a kezében tartotta, és csak séta közben vette fel.

-Hector! - ordított utána a kapus.

A férfi hátranézett, majd megvárta.

-Szia Memo!

-Hogy a fenébe tudsz ennyi csajt felszedni? Az isteni, dél van.

-Hát, a világbajnoki cím, dob egy kicsit a rusnya arcomhoz. - röhögött a focista.

-És nem tetszik egyik lány sem?

-Még nem találtam meg, a saját Tori-mat.