Tori - Tizenhetedik fejezet

Tori

A lány arcán, egy hatalmas könnycsepp gördült le.

Nem mehetek le hozzá. Most nem. Ha meglátnának, a mexikói öltöző előtt, a munkámnak vége. Most mi legyen? Csak sírjak itt magamban? Különben is, ezután, jön a Német-Brazil meccs. Ajj... Most mi lesz? Nekem itt kell maradnom. Ő pedig, elmegy a bronz meccsre. Utána? Találkozunk még? A francba. Mindennek vége. Mindennek.

Tori a földre rogyott, és a könnyektől vörös szemeit, a karjába zárta. A percek, óráknak tűntek, de ő egyre csak sírt.

Miután, kezdett jobban lenni, és a könnyeik is elapadtak, Bart lépett be ujjongva.

-NYERTÜNK!- ordibálta, amíg meg nem látta a földön fekvő lányt- Mi a baj drágám?

-H-h...- próbált válaszolna, de a hangokat nem jöttek ki a hangján.

-Ochoa?

-I-i-i...- feladva a szavakat, bólintott.

-Ne sírj, drágám! Nem lesz semmi baj! Meglátod.

-De-de... Én. Én nem...-futott neki még egyszer, hiába.

-Most neki sokkal rosszabb. Majd találsz mást.- nyugtatgatta, Bart.

-Én nem akarok mást!- kiabálta Viktoria.

-Oh...- a vörös holland meglepődve nézett a lányra.

-Én most, csak... Nem tudom miért, de egyedül kell lennem.- mondta, majd neki indult, egy sétának, az üresedő stadionban.

Vessük latba a dolgokat. Most, Memo elmegy Brazíliavárosba, én pedig Rio-ba utazom. Ő, a bronzmérkőzésen játszik, én pedig a finálét közvetítem. Után pedig, soha többé nem látom. Soha. Haza utazik Mexikóba, és én is Amszterdamba. Az egész, csak egy emlék marad. Egy szép történek, amit senki sem fog megjegyezni, maximum az újságírók, aki négy év múlva, megint pletykálni fognak. Az egész, olyan rossz, mint Özil. Amikor ő ment el, akkor is ez volt.

Miközben Tori, vígon elmélkedett, már tiszta szemekkel, egy kisebb holland, szurkolói tömeg közeledett felé. Szinte rohanta oda hozzá.

-Úristen! Maga Viktoria Nathia! Kaphatunk autogramot?

-Persze!- erőltetett mosolyt az arcára.

A narancs mezekben virító rajongók, mint egy egy aláírást kérek, majd együtt énekelni kezdtek, bár ez inkább kántálás volt.

-NIEDER LAND, NIEDER LAND, NIEDER LAND!

A lány, ismét erőltetett vihogást adott ki, mintha örülne a holland győzelemnek.

-Tényleg, van valami, maga, és Guillermo Ochoa között?- kérdezte az egyik férfi, akinek a hátát a holland színekkel díszített, zászló fedte.

-Ő. Én...

-Szóval igen.

-Tehát, ezért nincs magácskának olyan jó kedve.

-Nem én...

-Ugyan ne tagadja. Mondjuk, nem annyira jóképű az a pasas.

-Há-hát...-próbált megszólalni, de a sírás majdnem elfogta.

A tömegből, egy jó öltözött, barna hajú lány lépett ki, akinek a kezében, egy festett kép lógott. Komoly ábrázatával, magabiztosan Tori-hoz lépett, és megragadta a vállát.

-Sajnálom Viktoria, de le kell, hogy raboljalak.- mondta morcos képpel, amikor utoljára a csoportra pillantott.

-De, ki maga?- kérdezte, el állt lélegzettel, a kommentátor.

-Bocsika, de láttam, hogy nem nagyon bírod, a kérdezgetést, úgyhogy kimentettelek.- mondta vigyorogva.

-Köszönöm!

-Ugyan, igazán semmiség.

-Egyébként is, nem a következő meccsre kéne indulnod?

-De. Honnan tudtad?

-Gondoltam.

-Áh.- mondta Viktoria, és az utcára érve megállt.- Még egyszer köszönöm.

-Még egyszer nincs mit.- vigyorgott- Jajj ne haragudj! Be sem mutatkoztam. Nicole Stewart.- nyújtotta a kezét.

-Viktoria Nathia.- rázott kezet a holland.

-Most mennem kell. Szép napot!- mondta, majd elviharzott.

Vajon, hol van Bart, a busszal? Itt hagyott volna? Mindegy felhívom.

Tori e telefonjáért nyúlt, majd tárcsázta Bartel-t.

-Szia! Itt Viktoria.

-Szia, hamarosan érkezem a busszal a stadion elé, de hatalma zűrzavar van, itt a parkolóban.

-Oké, de siess!

-Rendben picim! Összeszedted magad?

-Azt hiszem.

-Akkor jó! Hamarosan érkezem.

-Oké.

-Szióka!

-Szia.

Tori letette, majd körülnézett. Minden üres volt, csak néhol, egy-két csapat néző álldogált.

Egy perc sem telt el, amíg várakozott, egyből talp dobogásokat hallott a háta mögül. Valaki futott felé. Hátra nézett, és látta, hogy Ochoa az.

-Té-téged kerestelek.- lihegte kimerülten.

-Miért?

-Hogy-hogy miért? Azért, hogy hazamenjünk.

-Elfelejtettek, hogy még van egy meccs hátra.

-Basszus, tényleg. A németek.-mondta és megfogta a fejét -Én nem fogom kibírni. Nélküled nem.- folytatta letörten.

Látszik rajta, hogy nincs jól. Legalább annyira rossz neki, mint nekem. Én hülye. Belesem gondoltam, hogy vesztettek. Idióta vagyok. A csapat, már csak harmadik lehet, én pedig a saját bajomon siránkozok.

-Hogy lehetek, ekkora tapló?- mondta a lány.

-Mi?- kérdezte, még egy kicsit mindig fáradtan, Memo.

-Én, én... azt hiszem...- beszélt volna Tori, de a szavak belefagytak. Memo pedig, csak bambán bámult.

-Mi az?

-Szeretlek!- nyögte ki Viktoria a bűvös szót, amibe beleremegett. A szíve zakatolni kezdett, és a szemét becsukta. Memo oda lépett, és mélyen a karjaiba zárta.

-Ez nem a legjobb alakalom.- válaszolt hanyagul.

-Ennyi?- kérdezte a lány csalódottan.

Én mondom ki először, és méghozzá tévedek is. Ennél szerencsétlenebb nem lehetek. Tényleg, csak egy játék voltam neki. Csak valaki, akivel hancúrozhat. Csúfos kudarcot vallottam.-gondolta, és a földre nézett. A könnyek, majdnem kifakadtak a szemén, de Memo az állánál megérintve, összeszegezte a tekintetüket.

-Tudod, nem pont egy vesztes meccs után, egy stadion előtt akartam elmondani.

-Mi?- hebegett-habogott a lány, majd elvörösödött.

-Szeretlek! - jelentette ki a férfi magabiztosan, és megcsókolta a lányt.

Ez egy örökké valóság. Nincs eleje, nincs vége.

Ár perc múltán, a holland busz érkezett, egy dudaszóval, az ölelkező pár mellé.

-Szia!- mondta Memo, a hosszú csókot követően, búcsúzóul.

-Szia!- köszönt el a lány, majd beszállt a buszba, ahol Bart, rögön kérdőre vonta:

-Ez mi volt?