Tori - Huszineggyedik fejezet

Tori

A nap, és a hét, minden baja, egyből a vállára nehezedett. A vállát, egy lándzsaként szórta át, a szomorúság, meg persze a nehéz csomagok. Lassú, szenvedéssel teli léptekkel ment a poggyászlerakóhoz.

Remélem ízleni fog neki a palacsinta. Ez az utolsó, amit csinálhattam neki. Legalább, a hajpántját lenyúlhattam.- simította meg, a nyakában lógó, fekete anyagot. -Még mindig Memo illata van. Imádom az illatát. Olyan jó, hogy egész nap szagolgatnám. Ezért is akasztottam a nyakamba. Oké, lehet beteges vagyok. Sőt, szinte biztos. Kezdem feldolgozni, mi is történt.

A bőröndök lepakolása után, már csak pár méter volt, a folyosókon, már szinte a gépen is ült. A személyzet felvezette az utasokat a gépre.

Viktoria megkereste a helyét, ami szokás szerint, a legrosszabb résznél helyezkedett el. Vagy a mosdó mellett, vagy pont az első osztállyal párhuzamosan.

Vajon Hollandia, vagy Németország nyer? Őszintén, jobban örülnék Özil sikerének. Persze, a legjobb az lenne, ha még pár napot, együtt lehettem volna Ochoa-val.

Összezárta a szemeit, majd a hunyorgás után, elővett egy áhított könyvet.

A vállán hirtelen érintést érzett, és halálra ijedve, odafordította a fejét. Özil rakta a fejét a lány vállára, hogy megnézhesse, mit olvas. Tori hirtelen mozdulatának köszönhetően, a szájuk majdnem összeért.

-Szi-szia!- hadarta a lány, remegve.

-Szia!- köszönt Özil, teljes nyugodtsággal.

Viktoria végre elkapta a fejét, és a német is kiegyenesedett.

-H-hogy vagy?- kérdezve reszketve.

-Gyere!- fogta meg a lány kezét.

-Mi? - Szabadkozott a holland szépség.

-Átviszlek az első osztályra.

-Igazán nem kell.

-Dehogynem! Egyedül unatkoznék.

-Ez kedves, de nem hiszem, hogy jó néven vennének engem, ott.

-Csitt, és gyere!

A futballista behurcolta előre, és leültek a sarokba.

-Elbúcsúztatok?

-H-hogy mi?- hebegett Viktoria.

-Ochoa.

-Ó, igen.

-És, jól vagy?

-Igeee... nem igazán. Tudod, ez nem ment annyira könnyen.

-Gondoltam. Te mindenki képes vagy megszeretni, és minden emberben, csak a jót látod.

Elpirultam. De hát miért?

-Köszi, de nem vagyok szent.- vörösödött.

-Angyal vagy, bár picit szerencsétlen, de ezt szeretem benned.

-Ne.

-Mi?

-Ne csináljuk ezt.- törtek ki a könnyek, a lányból- Te is tudod, hogy mennyire szeretlek. Még mindig. Nem akarok, újra elhitetni magammal a boldogságot. Megint egymásra találnánk, aztán újra csak elválnánk. Ne akard, hogy ismét át kelljen élnem.

-De, ezúttal más lesz! Nem megyek sehová. Életem, legnagyobb hibája volt, amikor elmentem.

-Dehogy volt. - szipogott Viktoria.

-Legszívesebben visszamennék az időben, és visszacsinálnám.

-Én, a helyedben nem. Nem akarom, senki karrierjét derékba törni. Főleg azok után, ami velem történt.

-Az ügynököm, felvette a kapcsolatot az Ajax-al.

-Mi? Ne őrülj meg! Az Arsenal-ból, az Ajax-ba?

-Igen.

-Nem érdemlek ennyit.

-Nem is miattad csinálom. Egészen megkedveltem Amszterdamot. Igazán jó környzet. -Vannak ott jó templomok? Lehet, hogy házasodni szeretnék.

-M-mi? E-e-ezzel összezavarsz. Nem teheted ezt.

-De, miért ne tehetném?

-Mert nem egy béna holland csapatnál kellene játszanod!

-Én ott szeretnék játszani.

-Ajj. Mivel tudnálak meggyőzni?

-Te is tudod, hajthatatlan vagyok.

Ő tényleg szeret engem. Képes, ekkora hülyeséget csinálni. Úgysem tartja be, de azért jó hallani. Jól esik. Még, ha csak most is, de kedves. Addig is, eltereli a figyelmemet Memo-ról.

Viktoria zsebe, hirtelen rezegni kezdett, a benne pihenő telefon miatt. Előkapta a mobilt, és fogadta az érkező hívást.

-Szia!

-Szia! Itt a te kedves testvérkéd.

-Dederick.

-Szóval, sikeresen lekéstem a gépet. Már felszálltatok?

-Akkor, hogyan telefonálnék?

-Ja, tényleg. Bocsi, de kemény éjszakám volt.

-Vettem észre.

-Az a lényeg, hogy a Maracana-ban találkozunk.

-Oké. Dolgozol?

-Igen.

-Akkor jó, utazást.

-Neked is!

-Szia!

-Helóka!

Tori lerakta a készüléket, és gyorsan ki is kapcsolta. Beletúrt a hajába, majd leereszkedett.

-Ez nem ér!- sopánkodott a német.

-Mi?

-Én is beszélni akartam vele?

-Jajj, tényleg. Folyton elfelejtem, hogy jóban vagytok Ded-el.

-Ha el tudnád képzelni.

-Félnem kellene?- vigyorgott a lány.

-Néha beszélünk rólad.

-Ugye nem?- nevetett fel, cicásan.

-De, de csak mocskos sztorikat.

-Mint, amikor felfaltam húsz darab palacsintát?

-És, amikor az egész arcod juharfa szirupos lett.- röhögött Özil.

Olyan fura, ez így. Bűntudatom van, hogy Özill-el nevetek, mikor pár órája, még Memo-val bújtam ágyba. Ááá... bonyolult. Bár őt, még ennyi idő, és távolság után sem tudom, majd soha elfelejteni. Az az eljegyzés, az a gyűrű... Felejthetetlen. Egy részem mindig őt fogja szeretni. Most is. És majd később is. Minden éjszaka, amit együtt töltöttünk. Ezek belém égtek. Soha nem tudom kitörölni, mintha feltöltök egy képet az internetre. Nyoma marad, bármit csinálok.

A repülés, csupán 1-2 óra volt, mégis csak egy percnek hatott. A régi emlékek kibeszélése, igénybe vette minden figyelmüket.

A német válogatott többi tagja, aludt, vagy csak lustálkodott. Rá se hederítettek Özil-re, leszámítva Khedira-t, aki jó párszor végigmérte, a lányt. A lábától, a feje búbjáig. Ez Viktoria-t egy cseppet sem zavarta. Megszokta már, a firtató tekinteteket.

Amikor a gép földet ért, Özil átkarolta a lány vállát.

-Mit csinálsz?

-Csak sajtó botrányt akarok.- nevetett gúnyosan.

-Ajj.- vihogott Tori is.

-Ezzel, picit felkavarjuk a vizet.

-Igen, az biztos, de ez...

-Sssss!

Lassan kisétáltak a repülőből, és a sarkon, -még a fotósok armadája előtt,- megálltak.

Megvárták, míg a csapat többi tagja előre halad.

-Ez vicces lesz.- mosolygott Özil.

-Nem fura, ez egy kicsit?

-Nyugi, minden oké lesz,- nevetett – mint Rotterdamban.

-Ott aztán, hatalmas buli volt.- harsogta Viktoria, vigyorogva.

-Jó, most indulhatunk!- mondta, majd nagy levegőt véve, megtette az első lépést. A a lába alig ért földet, a szeme lecsukódott. A teste feletti irányítást elvesztve, a földre zuhant. A jobb vállára érkezett, ami a hideg padlón landolt.

Viktoria, remegve, villám gyorsan guggolt le mellé, és óvatosan megfordította.

-ÖZIL! HAHÓ!