Meglátta
a képet. Ez a fotó, mindennél jobban tükrözte Memo-t.
Viktoria
szíve, dübörgött. Majdnem szétrobbant a mellkasa.
Ochoa
éppen mutogatott előre, egyedül. A szája tátva maradt, ahol
tisztán látható volt a kék, neon kék rágógumi, amit mindig
evett, minden meccsen.
A
lány a kezébe zárta az arcát és hangosan nevetni kezdett.
Kacagott Memo hülyeségén.
A
teljes komolytalanság.
Már
könnyezett a vihogástól, de egyszer csak a könny már mosoly
lehervadása után is potyogott. Sírt. Újra a képre nézett.
A
férfi haja most is az égben repült. A szél felkapta a tincseit. A
hosszú göndör hajat. A mez pedig, megfeszült a mellkasán, és a
karizmain.
Viktoria-nak
eszébe jutott azok a kéz, ami magához szorította. Szorosan
ölelte. Erre csak még jobban könnyezni kezdett. Hiányozni kezdett
neki az a kéz, az a has, az a test, az a fej, az a haj, az az arc,
az a szem, az az orr, az a száj. Minden. Az emlék.
Még
egyszer sem sírtam miatta. Még, mostanáig. Most viszont nem tudom
vissza tartani. Bárcsak, bárcsak..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése